Martin Wallace egyike a legtermékenyebb tervezőknek, szinte minden évben előáll 2-3 játékkal. Brit tervezőről lévén szó, nem meglepetés, hogy játékai nagyban hajaznak a klasszikus amerikai/angolszász wargame-ekre (a letisztultan egyszerű - vagy kevésbé igényes - dizájnnak persze az is az oka, hogy játékai jelentős részét saját kiadója jelenteti meg), még akkor is, ha nyilvánvalóan hatottak rá a német földről érkező divat hullámai. Konfrontációk, dobókockák, hosszú játékidő, szerencse erős szerepe; ezek gyakori elemei a játékainak. Tehetségét olyan klasszikusok dicsérik, mint az Age of Steam (aminek "könnyített" és szebb változata, a Railroad Tycoon magyarul is megjelent) vagy a Princes of the Renaissance.
Ó, igen, és még valamiről híres Martin: remek játékokat tervez, de hírhedetten pocsékul írja meg a szabályfüzeteit.
A Birodalmak vetélkedése is egyike a klasszikusoknak. A 18. századi Európa nagyhatalmai feszülnek egymásnak, részben az európai csatatereken, de főként túl a tengereken, Afrikában, a két Amerikában, Indiában. Az óhazában besorozzák a félig serdült ifjúságot, hogy azok hosszú hajóút után a Karib-tenger szigetein vagy az afrikai szavannákon nézzenek farkasszemet a többi nagyhatalom expedíciós csapataival. A csaták kockákkal dőlnek el, de különféle fejlesztésekkel a szerencse szerepe ha ki nem is küszöbölhető, de legalább csökkenthető. Ugyanakkor a játék legfontosabb trükkje, hogy minél kevesebbet harcoljunk, erőfölényünkkel elijesszük ellenfelünket, vagy szövetségi rendszerünbe kényszerítsük, hogy ne támadhasson meg minket. Mivel a nagyhatalmak egyike a Habsburg-birodalom, a magyar baka eljuthat Tűzföldtől Alaszkáig, a Kilimandzsárótól a Himalájáig bárhová. (magyar szabály)
A Dohány szintúgy egy igazi Wallace-klasszikus. Nem wargame, legalábbis látszólag nem az: nincs benne harc, nincs benne direkt konfrontáció, sőt még dobókocka sincs. A játék az angol ipari forradalom korában játszódik, méghozzá annak fellegvárában, Lancashire-ben. A játékosok iparbárókként kikötőket és szénbányákat nyitnak, textilgyárakat, hajóépítő műhelyeket, hengermalmokat alapítanak, és ezeket előbb csatornákkal, utóbb pedig sínpályákkal kötik össze. A játék kezdetén minimális tőkével, kölcsönökre fanyalodva ruháznak be az első, még nem túl hatékony gyárakra, hogy a játék végére hatalmas és jövedelmező vállalatbirodalmuk polipként hálózza be egész Közép-Angliát. A játék kártyavezérelt, vagyis az akciókhoz a kézből kártyákat kell kijátszani; ugyanakkor a szerencse szerepe még ehhez képest is igen kevés. (magyar szabály)
A legtöbb wargame vagy ilyen jellegű játék kétszemélyes; ha mégsem, úgy legalább négy- vagy ötszemélyes. Háromszemélyes játékot nagyon nehéz csinálni, mivel valahogy meg kell akadályozni, hogy két játékos összefogva "kivégezze" a harmadikat, mielőtt megvívnának egymással az elsőségért. Erre a játéktervezői kihívásra válaszul jelentette meg Martin az Áradás utánt, ami eleget tesz a feladatnak - a játékmechanizmus kellőképp leszabályozza, hogy a játékosoknak ne tudjanak és ne akarjanak kettő-az-egy-ellen összefogni. Viszont amit megnyert a réven, azt elveszítette a vámon: a játék nem tartozik a legjobbjai közé. Egyébként a játék a sumer városállamok korában játszódik. (magyar szabály)
Szintúgy háromszemélyes játék Az Isten játszótere. A játék a középkori-újkori Lengyelország történetét öleli fel, a Német Lovagrend elleni harcoktól az ország felosztásáig. Itt a játékosok nem egymás ellen harcolnak, hanem vállvetve a legyen földre törő támadók - német lovagok, oroszok és svéd reguláris csapatok, török és tatár portyázók, Habsburg-diplomaták - ellen. Azért persze egy lengyel arisztokrata sem vonható felelősségre, ha a kereszténység védelmezőjének szerepében tetszelegve, de valójában dél-lengyel birtokai védelmében saját magánhadseregével és a királyi csapatokkal Bécs felmentésére lovagol, a svédeknek odadobva riválisai észak-lengyel birtokait. A játék nagyon jól oldja meg a három játék problémáját, viszont túlságosan is hűen követi a történelmi eseményeket - tényleg csak a wargame-ek rajongóinak ajánlható. (magyar szabály)
Nem szokás a legjobb Wallace-játékok közé sorolni, de nekem nagy kedvencem a Büzantion. Ajátékban a Bizánci Birodalmat kell megvédeni a rátörő arab hordáktól, illetve a Próféta tanait kell elvinni a rúmok ("rómaiak") földjére. A játék különlegessége, hogy minden játékos két sereget irányít, egy arabot és egy bizáncit, vagyis egyszerre támadja és védelmezi Bizáncot. Természetesen saját magát senki sem támadhatja, azonban egymás városai szabad prédák. A csaták és ostromok kockadobással dőlnek el, azonban megfelelő túlerő esetén biztosak lehetünk abban, hogy győzni fogunk - a kérdés csak az, hogy mekkora veszteséget szenvedünk közben. A játékban kisebb szerephez jutnak a szasszanidák (az ő városaikat is támadhatjuk), illetve a bolgárok (őket ráuszíthatjuk Konstantinápolyra, hátba támadva így óvatlan ellenfeleinket). (magyar szabály)
A Periklész nevéből kitalálhatóan az ókorban, a peloponnészoszi háború idején játszódik. A játékosok először a görög demokráciá bevett eszközeire (cserépszavazás, megvesztegetés, orgyilkosság) támadszkodva megpróbálják egy-egy hadjáratnyi időre uralmuk alá vonni a főbb hellén városokat - Athént, Spártát, Thébait, Korinthoszt, stb. -, vagy legrosszabb esetben a perzsákat, hogy azután hoplitáikat és trierészeiket bevessék Poteidaiánál, Délionnál, Neupaktosznál, Plataiainál és a peloponnészoszi háború többi csataterén. A játék ingatag szövetségei néha egy hadjáratot se bírnak ki, mert minden város és minden játékos csak a maga hasznát nézi. Az ütközötek végeredményben kockadobásokkal dőlnek el, de kellő túlerő esetén ez inkább csak formalitás. (magyar szabály)
Néhány holdnyi hóborította föld. Voltaire Candide-jában jellemzi így azt a területet, amelyért súlyos háborúkat vív egymással Anglia és Franciaország. A játék kétszemélyes: az egyik játékos az angolokat, a másik a franciákat irányítja, meg persze helyi (telepes és indián) szövetségeseiket, hogy egymás erődjeit, városait elfoglalva kiszorítsák ellenfelüket Amerikában. A játék a ma divatos paklimenedzselős játékmechanikára épül (ilyen például a magyarul is megjelent Dominion): a csapatok (reguláris egységek, milicisták, indiánok), a helyszínek, stb. mind-mind kártyák, így például minél több helyszínt zsúfol egy játékos a paklijába, annál nehezzeb tudja majd felhúzni azt, amelyikre éppen szüksége van. Fontos, hogy sokak szerint a játék "solved", vagyis létezik egy legyőzhetetlen stratégia. (magyar szabály)
Terry Pratchett Korongvilág-regényeinek Magyarországon is kisebb rajongótábora van. Korongvilág mocskos, nyüzsgő és mindenképpen legérdekesebb városába, Ankh-Morporkba visz el Martinnak ez a játéka, ahol a város rengeteg közismert lakójával találkozhatunk, Széltolóval, Karott kapitánnyal, a Láthatatlan Egyetem tanári karával és persze a Könyvtárossal, aki egy ma... ööö... emberszabású! A játékban a város vezetői (mint például a Patríciús, Lord Rhozsda vagy Krizopráz, a troll maffiózó) szerepében próbáljuk meg a többiek orra előtt hatalmunkba keríteni a várost - vagy Vinkó kapitány esetében mindenki mást megakadályozni ebben. Az ugyanis titkos, hogy ki kicsoda, csak a cselekedetekből lehet következtetni. Könnyed játék, kevéssé hajaz a "nagy Wallace-okra", kaotikusságával sokkal inkább Faiduttit idézi. (magyar szabály)
Az Erdei emberek egy könnyed, gyors kis kártyajáték, nem hasonlít a fentebbi komoly játékokhoz. A játékban a borneói erdőirtások miatt veszélybe került orángutánokat kell megmenteni. (magyar szabály)
Az Arcana Cadwallonban, a Tolvajok városában játszódik. A játék, ami ihletét részben a tarotból meríti (innét, az arkánumokról kapta a nevét), ebben a kaotikus, a céhek irányította városban játszódik. Minden játékos egy-egy jelentős céhet irányít: a Pengék, a Tolvajok, az Uzsorások, a Révészek, a Jövendőmondók vagy a Pellérok Céhét. A céhek kiküldik ügynökeiket, hogy azok ereklyéket kutassanak fel, megvesztegessék a város legbefolyásosabb polgárait és hogy uralmuk alá vonják a város hatalommal bíró épületeit. Ezek mind kártyák - a játék végeredményben felépítésében leginkább egy CCG/LCG-re hajaz. (magyar szabály)
Ugyancsak Cadwallonban játszódik a Tolvajok városa, de ez már a Tolvajok Céhén belüli belviszályokat kelti életre. Négy banda tagjai lopakodnak az utcákon, kergetőznek a városőrökkel, verekednek egymással a háztetőkön, rabolják ki a semmit sem sejtő, az igazak álmát alvó polgárokat. A játék témájában sokat merít az előzőből (l. például arkánumkártyák), azonban ez igazi táblás játék, az FFG-nél megszokott sokféle apró jelzővel, kalandlapokkal, bábukkal és dobókockákkal. A játékhoz - ezt nem lehet eléggé dícsérni - számos ingyenes kiegészítő jelent meg, ezek az új helyszíneket, szabályokat tartalmató, néhány oldalas dokumentumok a kiadó oldaláról letölthetők. (magyar szabály, A kocsma, A város alatt, Havoc!, Mágia)
Az Égkufárok már egy másik fantáziavilágban játszódik. Itt, hála az emelőgáznak és a finomított flogisztonnak, a kereskedelmet a tengereket szelő hajók helyett a szelekkel kergetőző éghajók bonyolítják, és ezek tulajdonos-kapitányai az égkufárok. Árukkal teletömött égbárkáikkal ingáznak a városok között, mérgező nyálkával teli hordókat dobnak a vulkánokba (vagy a tavakba, ha éppen senki sem figyeli őket), szélkalózokkal kergetőznek vagy maguk támadják meg a náluknál gyengébb hajókat. Az Égcéh vezetésére törnek, mert az Égcéh tetszése szerint manipulálja az árakat. A játék inkább egy kereskedős euróra hajaz, azonban a konfrontáció és a kockadobás esetlegessége az ameritrash felé tolja. A szabályok szigorúan limitálják a játékosok gondolkodási idejét, de a játék sokak szerint így is nyúlik, mint a rétestészta. (magyar szabály)
A 
Ki ne hallott volna már a Tádzs Mahalról, India egyik drágakövéről? A 
