Conversio in Hungarum

Az immár húszévesnél is idősebb Carcassonne-hoz szekérderéknyi kisebb-nagyobb kiegészítő jelent már meg, a gyűjtők legnagyobb (vagy legkisebb) örömére. Ilyen a 2020-as Parasztlázadás minikiegészítő is, a maga 12 területlapkájával. A meglehetősen standard lapkákon található egy-egy speciális út-, város vagy kolostorszimbólum. Ha valaki olyan balszerencsés, hogy felhúzza a minikiegészítő egy lapkáját, parasztlázadásra kerül sor, és a paraszti hadak lemészárolják a - szimbólum szerint - az összes úton, városban vagy kolostoron lévő alattvalóját. Kivéve, ha védettek - ti. az alattvalót lerakásakor meg lehet védeni, de ez 4 győzelmi pontba kerül (és a bábu lefektetésével van jelölve). Ennyi az egész; nem bonyolult, csak akkor, ha megannyi más kiegészítővel együtt van használva. (magyar szabály)

A Quetzal a neokolonizációról és az őslakosok kulturális kifosztásáról szól... akarom mondani, régészetről, leletmentésről és maja (jellegű) templomkomplexumok romjairől a járhatatlan őserdő közepén. Legfőbb mechanikája szerint munkáslehelyezős játék, a legfőbb erőforrás a munkás, azok odarakásával aktiválhatók az egyes helyszínek, ahol a leletkártyák begyűjthetők, eladhatók, európai és amerikai múzeumokba küldhetők. A két csavar egyike, hogy kétféle munkás van (régész és kalandor), és félig-meddig a szerencsén múlik, hogy az egyes fordulókban kinek milyen arányokban lesznek régészei és kalandorai; a másik pedig az, hogy lerakás szempontjából háromféle helyszín van. A legértékeseb helyszínekre egyetlen munkás rakható, aki le is foglalja azt magának; viszont a lerakás ezekre a helyekre pénzbe kerül, és minél jobb egy helyszín, annál többe. A leggyengébb helyszínekre viszont mindenki annyi munkását rakja, amennyit nem sajnál, és mindegyik végrehajtja az ottani akciót - ezek a helyszínek elsősorban a játékban tartásra szolgálnak (így juthat valaki pénzhez, ha mindenképp az kell neki, így próbálhatja meg átváltoztatni a munkásait, stb.). Végül vannak helyszínek, amelyek afféle licitáláson dőlnek el: lerakható ezekre több munkás, mint amennyi ott volt, és ekkor a régebbieknek távozniuk kell. A visszakapott munkások persze újra lerakhatók. A fordulónak akkor van vége, amikor már mindenki felrakta az összes munkását, a legtöbb helyszín csak ekkor értékelődik ki, ekkor kapják meg a játékosok leletkártyáikat, amelyekért azután győzelmi pontokat kaphatnak - különösen, ha sikerül azonos fajtájú kártyákat összeszedniük. Kellemes, jól összerakott, gyors játék, valahol félúton a fillerek és az agyzsibbasztó, komoly gamer játékok között. (magyar szabály)

Napjainkban, amikor a NASA feladatait egyre inkább átveszik az olyan magáncégek, mint a Space-X, és amikor milliárdosok hobbiból saját eszközeikkel jutnak fel az űrbe, egyre kevésbé tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak a feltételezés, hogy az emberiség Naprendszerből kirajzásához megacégek fogják kifejleszteni a szükséges technológiát: űrhajókat, hiperhajtőműveket, aszteroida-bányászatot, terraformálást. A Túl a Naprendszeren játékosai megacégek "igazgatótanácsai", és e cégek, bár a hangoztatott szlogenek szintjén egyűtt dolgoznak az emberiség boldogulásán és boldogságán, valójában mindent alárendelnek saját profitjuknak. A játék két táblát használ. A technológiatáblán egyre újabb és újabb technológiákat fejleszthetnek ki a cégek. Itt az innováció éllovasai szabják meg a fejlődés irányát, viszont a többi cég könnyedén lemásolhatja a már szabadalmaztatott találmányokat. Az új technológiák részben egyszeri, de nagy jutalmakat adnak, részben pedig egyre erősebb és erősebb akciókat tesznek lehetővé. A galaxistáblára rendszerint négy bolygórendszer kártyája van felcsapva, ezek és a közbülső kikötőrendszerek között mozognak - ugrálnak - a cégek flottái, hogy az utolsó csöpp erőforrást - ritka érceket, mezőgazdasági terményeket - is kisajtolják a bolygókból, a legértékesebbeket pedig terraformálás után végleg lefoglalják maguknak. Taktikai játék, ahol a szerencsének viszonylag kicsi a szerepe, az is jórészt irányítható, kiszámítható; határozottan kellemes. (magyar szabály)

A Cooper-sziget munkáslerakós-lapkalerakós hibrid. A játéktábla egy központi szigetdarabból és a sajékosok saját félszigeteiből áll össze. Saját félszigetét mindenki fokozatosan fedezi fel a játék során, normál és dupla szigetlapkák lerakásával; a lapkákon szigetek, erdők, rétek, hegyek és települések vannak, ezekről gyűjthetők be a különféle erőforrások (fa, étel, kő, arany, ruha). A lapkák egymásra is rakhatók; minél magasabb egy kupac, annál nagyobb az ottani hozam. A központi táblán vannak a munkáshelyek, ide kell a normál és a speciális munkásokat lerakni, kiváltva az egyes munkáshelyek akcióit. Az akciók egy része a felfedezést segíti, vagyis lapkák húzását és lerakását, más részük pedig az efőrrások elköltésével győzelmi pontokhoz segít: épületek felhúzásával, csónakok ácsolásával, szoborállítással, szállítóbárkák feltöltésével. A játékosoknak hajóik is vannak, ezek a sziget partvonala mentén mozognak további jutalmak reményében. A játéknak egyszemélyes variánsa is van. (magyar szabály)

Michael Schacht nemrégiben újragondolta egy régebbi játékát, a Web of Powert (Kínát, Hant), és a Kickstarter segítségével sikerült is kiadatnia az Iwarit. A középkori európai, illetve az ősi kínai környezet után ez még régebben, valahol az őskor végén játszóthat, ahol törzsek tepelednek meg a különböző földrajzi adottságú régiókban (erdőkben, tundrán, sivatagban). A városok helyét átveszik a sátortárborok, a követek helyett pedig totemoszlopok épülenek a régiók közepén. A játék maga lényegében ugyanaz: a soron lévő játékos legfeljebb három kártyát játszik ki, lerakva legfeljebb két dolgot egyetlen régióra. A kártyák színei megfelelnek a régióknak, és két azonos színű kártya dzsókernek számít: tehát két piros és egy zöld kártya megfelel két zöld kártyának, ami lehetővé teszi két sátor lerakását az egyik zöld régióra. A játék felénél a régiókért pont jár mindenkinek, akinek van ott sátra; a játék végén megint, valamint pont jár az összefüggő saját sátrakért, valamint az egymással szomszédos saját többségű totemoszlopokért. Az alapjátékhoz tartozik még egy opcionális modul is, a tulajdonságoké, ezek egyes régiók pontjait szorozzák meg. A játéknak kis kiegészítői is vannak: feladatkártyák, ahol két játékos pluszpontokat kap bizonyos feladatok ("legyen 4 sátrad erdős régióban") teljesítéséért; új térképek (játéktáblák); apróságok, mint a viharkorongok vagy a fémtotem. Végül létezik az ún. Deluxe kiadás is, ami az alapjátékon és kiegészítőkön túl további térképeket tartalmaz, és egy új, lila színt, kártyákkal, sátrak helyett romvárosokkal - ez a játék irányította szín arra szolgál, hogy megnehezítse a játékosok dolgát. (magyar szabály, 1. kiegészítő, 2. kiegészítő, Delux kiadás, egyszemélyes játékvariáns) 

Mentsük meg Astoriát, mentsük meg a hercegnőt - az ellenségtől éppúgy, mint önmagától! Az unikornis lovagjaiban a játékosok közösen (elvégre kooperatív játékról lenne szó) igyekeznek felszabadítani Astoria királyságát a Legániai Birodalom zsarnoki igája alól. A rebellió élén az astoriai királyi ház egyetlen túlélő tagja, egy ijfú, vakmerő és önfejű hercegnő áll, aki toronyirányt, tűzön és vízen, tökön és paszulyon át halad apró hadával okkupált fővárosa felé, és eközben bármikor tétovázás nélkül ront neki akár a tízszeres túlerőnek is. Az útját márpedig egyre erősebb birodalmi helyőrségek állják el, miközben folyamatosan közelítenek a további birodalmi seregek. Mind a birodalmiakat, mind a hercegnőt a játék "mesterséges intelligenciája" mozgatja, a szabályok és lehetőségeik meghatározta módon lépnek. A játékosok, akik a hercegnő csatlósait és szövetségeseit irányítják, megpróbálják megtísztítani az utat a hercegnő előtt, ellátják ellátmánnyal és újoncokkal, és ha kell, saját magukat is feláldozzák - ami gyakorta kifejezetten hatékony taktika, hiszen ilyenkor új hadvezérrel, friss csapatokkal folytatják a harcot. Olykor a legyőzött birodalmi vezérek egyike-másika át is áll. A játékosok veszítenek, ha a hercegnő elesik egy csatában, vagy ha letelt tíz forduló; győznek viszont akkor, ha a hercegnő diadalmasan bevonul a fővárosba. A változatosságról a játéktér részben véletlenszerű felépítése és a sok választható astoriai karakter mellett az is gondoskodik, hogy a nehézség a hercegnő legjellemzőbb tulajdonságának (pl. szerencsés vagy karizmatikus) kiválasztásával szabályozható. A harc maga kockadobásokkal folyik, és bár ezek eléggé tervezhetők és befolyásolhatok, mégis, egy-egy különösen szerencsés vagy szerencsétlen dobás erősen befolyásolhatja a teljes hadjáratot. Az unikornis lovagjai remek játék, és szép is, amennyiben valaki kedveli a japán mangákra hajazó stílust -  dehát japán tervezők játékáról beszélünk, nemdebár? (magyar szabály)

A Halhatatlanok egy régi klasszikus, a Wallenstein újragondolása. Az eredetiben a harmincéves háború poklában kellett a játékosoknak seregeket toborozniuk, hogy azután elfoglalják egymás legértékesebb tartományait. Egyedi jellemzője volt a kockatorony speciális használata, hiszen itt nem dobókockák kerültek bele, hanem apró, a seregeket jellemző fakockák, amelyek egy része meg is akadhatott odabent, más kockákat lökve ki, így a harcok a tervezettség és a puszta szerencse között egyensúlyoztak. A másik jellemzője az előre "programozás" volt, ahol a játékosok előbb titokban megtervezték, hogy az egyes tartományaikban milyen akciókat hajtanak végre, és csak utána hajtódtak ezek végre - már amelyik, hiszen lehet, hogy mire sor került volna egy tartományban a gabona elrekvirálására, az ellenség már lerohanta ezt a tartományt, így a szerencsétlen játékos seregei egész télen csak a bakancsukat rághatták. Ez az új változat a földi újkor helyett valamiféle fantáziavilágban játszodik. A trükk az, hogy ez a világ két párhuzamos síkból áll, a fény és a sötéstség síkjából, így minden tartomány "meg van kettőzve". Az egyik síkon elesettek átkerülnek a másik síkra és viszont; portálok építésével pedig a seregek közvelenül is közlekedhetnek a síkok között. Harcorientáltabb, mint elődei, a Wallenstein és a Shogun, de az általános közvélekedés inkább amazok felé hajlik. (magyar szabály)

Ah, a reneszánsz Itália, a művészetek és a humanizmus  ... az intrika virágkora! A Menyasszonyok és megvesztegések már címében sem árul zsákbamacskát, Munkáslerakás annyiban, hogy a tábla városnegyedekből áll, ahová a játékosok küldik ki családtagjaikat - akik azonban nem bábuk, hanem többé-kevésbé egyedi képességekkel bíró kártyák. Ráadásul az elsőként lerakott kártyák mellé továbbiak is lerakhatók, úgymond, megerősítve a küldöttségeket - hogy azután, az adott városnegyed végrehajtása során a játékosok a kezükbe vegyék küldöttségük lapjait, és azokat sorra kijátszva segítsék saját és akadályozzák a többiek akcióit. Az akciók egyike a helyi nemes família meggyőzése arról, hogy szépséges (vagy nem is annyira szépséges, de mindenesetre dús hozománnyal bíró) leányát jegyezze családunk valemly málészájú ifjújával - és közben reménykedjünk, hogy valamelyik kikosarazott hódolója nem küld bérgyilkosokat az arára. Kissé bonyolult játék, ahol legalább olyan fontos egymás terveinek kitalálása, mint a kártyaképességek pontos ismerete; tapasztalat kell hozzá, hogy a szerencsevezérelt káosz helyét átvegye a taktikus ármánykodás. (magyar szabály)

A Csótánypárbaj olyan méltán közszeretnek örvendő vidám, könnyed és egyszerű partijátékok világát és grafikai megoldásait idézi meg, mint a Csótánypóker vagy a Csótánysaláta; azonban azokkal ellentétben egyrészt kétszemélyes, másrészt valahol az absztrakt logikai játékok és a totális szerencsejátékok közötti limbóban futkos fel s alá. Az egyik játékos lerak maga elé tetszőleges sorrendben három zöld kört meg egy piros x-et úgy, hogy ellenfele ne tudja, melyik melyik - hiszen neki úgy kell ráböknie minél több zöld körre, hogy ne bökjön rá a piros x-re. Ha elrontja, szerepet cserélnek. És... ennyi. Előnye, hogy gyors, előnye, hogy szép, de a játékot magát nehéz dicsérni. Ráadásul tipikus gyártási hiba, hogy a zöld körös/piros x-es játékelemek nem teljesen egyformák, ami végképp megöli a játékot - mintha a boltban vásárolt pakli kártyánk már előre leszakadt sarkokkal meg elszíneződött hátlapokkal érkezne. (magyar szabály)

London céheiről korábban írtam már: a céhlapkákból felépülő Londonban a játékosok a többségi elvet követve igyekeznek minél több céhet az ellenőrzésük alá vonni. A játékhoz azóta már megjelent egy nagyobb kiegészítő, de először csak apróságokat adtak ki, például új céheket. (áttekintőlap, egyszemélyes játék, sajtkészítők és papíröntők)

New Bedford, avagy a "Bálnaváros", Massaschusetts államban található, és a 19. század közepén ez volt az amerikai bálnavadászat egyik központja. A játék ezeket a daliás időket idézi meg, a játékosok egy-egy bálnavadász céget irányítanak: miközben kiküldik hajóikat Észak jeges vizeire, eközben a városban új meg új épületeket húznak fel: szárazdokkokat és világítótornyokat, zsírolvasztókat és lerakatokat, iskolákat és kocsmákat, imaházakat és postahivatalokat. Ezek egy része győzelmi pontokat at a játék végén, a zömük pedig növeli a lehetséges akciók számát: a játék legfőbb mechanikája ugyanis az akcióhelyes akcióválasztás. Emellett a játékosok hajói cetekre vadásznak az Atlanti-óceán észak részén. Minél messzebbi vizekre indul egy hajó, annál jobb zsákmányt remélhet, de annál több ellátmányt igényel és annál később fog csak visszatérni. A játék egyedül is játszható, ilyenkor a játékos más kapitányok ellen küzd, akik mind egyedi stratégiát követnek. A Dagály kiegészítő lehetővé teszi az ötszemélyes játékot, emellett főként új épületekkel bővíti a játékosok lehetőségeit. (az alapjáték szabálya, függelék, a Dagály szabálya)

Richard Breese "Key"-sorozata mára a társasjátékos-történelem része; ennek 2017-es darabja a Keyper (l. keeper, őrző, felügyelő). A játékosok saját gazdaságaikat fejlesztik, ezt bővítik folyamatosan a játék során új meg új épületekkel. Az ehhez szükséges állatokat, erőforrásokat munkásaik révén gyűjtik be. A Bresse-től megszokott csavarok itt vannak: egyrészt a játékosok folyamatosan változó mennyiségű és színű munkást irányítanak, márpedig a megfelelő színű munkás a megfelelő helyen dolgozva hatékonyabb; másrészt a munkások - több játékos munkásai is - össze tudnak dolgozni, ami megintcsak hatékonyabbá teszi a fáradozást; és végül a parcellák hajtogatható megyetáblákon találhatók, így a játékosok a fordulók elején vad logikázásba és hajtogatásba kezdenek, hogy megtalálják a számukra legideálisabb parcellákat. (magyar szabály, egyedi karakterek)

Ahogy Vespasianus császár állítólag mondta volt, amikor megadóztatta az utcai illemhelyeket, pecunia non olet, azaz a pénznek nincs szaga. A Pecunia non olet, ahogy korábban írtam róla, ennélfogva utcaillemhely-szimulátor: az ókori Róma keményen iparkodó kisvállalkozói szolgálják ki az úri (és rabszolgai) közönséget, miközben a legaljasabb fogásoktól sem tartózkodó konkurrenciaharcot vívnak egymással. A játék második kiadása csak minimálisan változtatott a már bevált szabályokon, viszont a dobozban öt, egymással és az alapjátékkal tetszőlegesen kombinálható kiegészítő modul is található. Így azután hol olyan celebek kuporodnak a deszkákba vágott lyukak fölé, mint Spartacus, Cicero vagy Kleopátra, hol meg rabszolgalázadás vagy cirkuszi játék okozta felfordulás hat ki minden kisvállalkozásra. A látomásos latrinások beruházhatnak márványvizeldékbe, válaszfalakba meg levendulaolajba, illetve buzgón imádkozhatnak választott védistenségükhöz, hogy vödörcipelőkből meg latrinapucolókból Róma-szerte híres és vagyonos latrinatulajokká váljanak. (magyar szabály)

Különb-különb okok miatt évek óta nem frissítettem ezt az oldalt; az egyik oka, hogy mainapság nem igazán jut időm fordításokra. Úgyhogy a jövőben se nagyon lehet gyakori frissítésekre számítani...

Az Odalent (Descent: Journeys in the Dark) immáron második kiadásban is megjelent magyarul; sajnos, csak az alapjáték. Holott a játékhoz az FFG vagy három tucat kisebb-nagyobb kiegészítőt is kiadott: ezek az egyetlen bábutól (és a hozzá tartozó további kiegészítőtől) az egész méretes és súlyos dobozokig terjednek. A Hollóház közepes méretű dobozában két új hős található, a nagyjából mindenhez értő kapitány és a számszeríjász-kincsgyűjtő fejvadász, két új szörnycsapat, a banditák és a kísértetek, valamint egy új főellenség, Skarn, a törmelékgólem. A hozzájuk tartozó kártyákon kívül vannak persze új boltkártyák, ereklyekártyák és mesélői kártyák is. Ezek természetesen mind használhatók az alapjátékban, de a kiegészítő tartalmaz saját hat kalandot is, amelyek külön, egy-két játékülés alatt lejászthatók, vagy akár a szóbeszédkártyák segítségével bármelyik kampányba integrálhatók. (magyar szabály)

Hasonlóan járt a Talisman is, ennek a negyedik kiadása jelent meg magyarul, szintúgy csak az alapjáték,  kiegészítők nélkül, jóllehet az FFG ehhez kis kiszórt vagy kéttucatot. A Vérhold a nevéből kitalálhatóan vérfarkasokra és az éjszaka más borzalmaira koncentrál. Új karaktereket (vámpírvadász, végzethírnök, sírrabló), új varázslatokat, és főként új kalandkártyákat (ellenségeket, tárgyakat, követőket stb.) ad az alapjátékhoz, valamint két új mechanizmust: egyrészt a napszakok változását, másrészt a likantróppá válás lehetőségét. A Város az alapjáték egyetlen mezőjét - a várost - bővíti ki: a játéktáblához illeszthető segédtáblán a játékosok végigsétálhatnak a város utcáin, bekukkanthatnak az ottani boltokba, leadhatják trófeáikat. (Vérhold játékszabály, Vérhold kártyalista, Város játékszabály, Város kártyalista)

Szintúgy megjelent magyarul a Skye szigete. Minthogy kellőképpen sikeres lett, ehhez is megjelent azóta pár kiegészítő, bár ezek egy része csak afféle minikiegészítő, amiket újságokhoz lehet csomagolni vagy várárokon, találkozókon lehet osztogatni. Az Alkirályban minden játékos kap egy segítőt, az alkirályát, akinek a segítségével a sikertáblán különféle jutalmakat szerezhet. A Druidákban a dolmentábláról vásárolhatnak további lapkákat a játékosok. Végül az új minikegészítők alagútjai révén eddig távoli lapkák szomszédosakká válhatnak. (Alkirály, Druidák, 2017-2018-as kiegészítők)

Pár bejegyzéssel - és pár évvel - korábban írtam a Lorenzo il Magnificóról. Ez is meglehetősen sikeres lett a maga nemében, ezért ehhez is megjelent néhány kiegészítő, illetve minikiegészítő. A Reneszánsz házak egyfelől lehetővé teszi egy ötödik játékos bekapcsolódását, másrészt bevezet egy új, ötödik tornyot, ahol az akcióhelyeken egy speciális pakliból vásárolhatók (mind a négy színből) fejlesztéskártyák. Biztosít emellett még új vezetőkártyákat, penitencialapkákat, bevezeti a bónuszlapkákat és a játék kezdetén választható, egyedi előnyt biztosító családlapkákat. A Pazzi-összeesküvés a változatosságot növeli: új fejlesztéskártyákat tartalmaz, így minden játék során más-más kártyák vásárolhatók meg a tornyokban. (Reneszánsz házak, Pazzi-összeesküvés, minikegészítők) 

E játék sikerét meglovagolva tervezőinek egyike kiadta a játék kártyás változatát - legalábbis ami a játék nevét és kinézetét illeti. Ugyanis a Reneszánsz mesterei mechanikáját tekintve szinte semmiben sem hasonlít "mentorára"; a hasonlóság leragad a tartozékok elnevezésénél, grafikai megoldásainál: így például míg az elődnél a négyfajta fejlesztéskártya négy erősen különböző kártyatípust képviselt, itt a kártyák működését a színük nem befolyásolja, sőt, a színnek majdhogynem semmi szerepe nincs. Ez a játék alapvetően erőforrásmenedzselő: a játékosok a piacról szereznek kék, sárga, lila stb. erőforrásokat, hogy egyrészt ezeket nagy nehézségek árán elraktározzák, majd időről időre fejlesztéskártyáik segítségével egyik fajtáról a másikra átváltva megsokszorozzák és ládikójuk mélyére dugják. (magyar szabály)

Ajtót berúg, szörnyet legyak, kincset begyűjt... a klasszikus szerepjátékos receptnek jónéhány társasjátékos feldolgozása van, a Munchkintól az Odalentig. A finn Kazamatafutam is erről szól: a játékosok hősei aláereszkednek egy háromszintes kazamatába, megküzdenek a szokásos Sötét Úrral és természetesen - és elsősorban - annyi kincset harácsolnak össze, amennyit csak elbírnak. A játék nem veszi túl komolyan magát (bár azért nem egy Munchkin), ami nem is baj, elvégre csak egy gyors fillerről van szó. Mindenkinek két hőse és két keze van (célszerűen): mindenki felcsap két szörnykártyát, majd a kínálatból sietve kiválaszt egy-egy szörnyet, és lecsap rájuk a kezével, lestoppolva magának azt. Ha jól választott, képes legyőzni a szörnyet, jutalmat kap: növeli a jártasságát vagy kincset rak el magának. Ez kilenc fordulóig tart, utána mindenki megkísérelheti két hősével megrugdosni a Sötét Urat vagy annak házikedvenc sárkányfajzatát. Vannak jobb fillerek, de egynek elmegy. (magyar szabály)

Témájában hasonló az Álmok és árnyak: a játékosok kalandozókat irányítanak, akik valamiféle, a világot fenyegető főellenséget próbálnak megállítani - igaz, nem holmi kazamatában kóvályogva, hanem a világban utazgatva. A legyőzés itt nem lehetőség, hanem cél: legkésőbb a tizedik forduló végén meg kell történnie a győzelemhez, ennélfogva a játékosok nem akadályozzák, hanem, ha tudják, segítik egymást - igen, ez egy kooperatív játék. A fordulókban a játékosok előbb akciókat hajtanak végre (utaznak, pihennek, varázsolnak, bevásárolnak, stb.), majd aszerint, épp hol tartózkodnak, szörnyekkel küzdenek meg, történeteket, küldetéseket hajtanak végre - eközben hol morális döntéseket hoznak, hol próbákra kényszerülnek. A fordulót egy esemény végrehajtása zárja. A hatodik fordulótól elmaradnak a történetek, küldetések és események, viszont megjelenik maga a főellenség, akit az addig (célszerűen) megerősödött bajnokoknak le kell győzniük. Tematikus és gyönyörű, bár talán túl nagy benne a szerencse szerepe. (magyar szabály)

Szintúgy kooperatív fantasy játék a Zászló-saga: Seregek. Még 2014-ben jelent meg a Banner Saga taktikai CRPG, amely indie címhez mérten hatalmas sikert aratott északi mitológiájával, gyönyörű, rajzfilmszerű grafikájával, taktikus harcaival és súlyos morális döntéseivel. Az alapötlet nem túl eredeti: a világot, amelyet emberek és óriások uralnak, katasztrófa fenyegeti, a kotrók (dredge) inváziója mindent elpusztít. A hősöknek a lehetetlent kell teljesíteniük: ez itt azonban nem a fenyegetés legyőzését jelenti, hanem csupán az életben maradást. A játékban ugyanis menekültek csapatát kell délre, a csalóka remény illúziója felé vezetni, csatákon és megpróbáltatásokon át, miközben arról döntünk, hogy szűkös erőforrásainkból tartalék élelmet vásárlunk vagy a harcot segítő varázstárgyakat, vagy hogy engedjük-e csatlakozni az útközben talált rablógyanús harcosokat, mert a kardjukra szükségünk van, de lehet, hogy az első éjjel ki fognak fosztani minket. A társasjáték több-kevesebb sikerrel próbálja "asztalon" megjelentetni két fő mechanikát: a taktikus összecsapásokat és a morális döntéseket. A játékosok közösen vezetnek egy menekülő csoportot, ők annak vezetői (főnök, fegyvermester, szállásmester, Nevek Őrzője). Elvileg rövid távú érdekeik el is térhetnek, de hosszú távon nem kifizetődő, ha a játékosok szűkös erőforrásaikat az egymás közötti, licitálással eldöntendő vitákban pazarolják el - ez nem egy sikerült megoldás. Az is problémás, hogy az útközben felmerülő döntések kártyákon kerülnek elő, így néhány játék után a gyakrabban előkerülteket már meg lehet jegyezni, lehet tudni, az adott szituációban mi az optimális - vagy a legkevésbé rossz - megoldás. Időről időre elkerülhetetlenül összecsapásokra kerül sor a hősök és banditák vagy kotrók között. Ekkor egy külön táblán szépen megformált bábuk modellezik a harcot, ahol a szerencsének semmi szerepe nincs, az ellenfelek a rájuk vonatkozó, ismert szabályok szerint mozognak és támadnak. Sok kritika érte a csatákat is: az átgondolatlanság, a rossz döntések, az erőforrások kuporgatása megbosszulja magát, a hősök súlyos veszteségeket szenvednek, az egymást követő harcokban elvéreznek. Ugyanakkor, ha sikerül felfedezni a ideális megoldást, minimális veszteségekkel megnyerhetők az összecsapások. Ahogy látható, a játék korántsem probléma nélküli, amin nem segít a rosszul megírt szabálykönyv sem. (magyar szabály)

A Trónok harcából már nem egy játék született, tematikus és kevésbé tematikus, hosszú és bonyolult vagy rövid és egyszerű. A Trónok harca: Vastrón valahol a két véglet között van, minden tekintetben. Alapvetően blöffölős-tárgyalós játék, ahol minden fordulóban összecsap két játékos, egy támadó és védekező. Az összecsapás kicsit olyan, mint egy hazudozós kő-papír-olló: csak néhány lehetőség van, viszont a játékosok megbeszélhetik előtte, mit fognak tenni - amit aztán a legkevésbé sem kell betartaniuk. Az eredmény függvényében hol kártyákat kell kijátszaniuk, hol tárgyalniuk kell egymással, hogy előnyökhöz jussanak és elkerüljék a büntetéseket. Az összecsapásoknak valamennyire a többi játékos is részese lehet, felajánlhatják támogatásukat a résztvevőknek, hogy azután részesüljenek a győzelem jussából - vagy ők is fenékig üríthessék a vereség keserű poharát. Valójában ez egy régi klasszikus, az 1977-es Cosmic Encounter (vagyis inkább annak 2008-as kiadásának) újrakiadása, kissé megváltozott szabályokkal, trónok harcás köntösben, a sorozatból vett illusztrációkkal. Kaotikus játék, amit éppúgy lehet imádni, mint utálni. (magyar szabály)

A reneszánsz Firenze, de egyben talán egész Itália egyik legjelentősebb alakja volt Lorenzo di Piero de' Medici, vagy ahogy a kortársak hízelgőn emlegették, a tündöklő Lorenzo. Jóindulatú zsarnokként kormányozta Firenzét, igyekezett fenntartani az itáliai békét, és mecénásként maga köré gyűjtötte a kor számos nagyságát: Marsilio Ficinót, Pico della Mirandolát, Sandro Botticellit, Andrea del Verrocchiót, Leonardo da Vincit. A Lorenzo il Magnifico ezt a kort idézi meg. Igazi euró, ahol a játékosok, mint nemesi családok fejei, győzelmi pontokat gyűjtenek családtagjaik (azaz munkásaik) lerakásával, kártyák gyűjtésével, aktiválásával. A munkások értéke fordulóról fordulóra változik, kockadobás határozza meg. Semmi igazán új, de kétség kívül ügyesen összerakott játék. (magyar szabály)