Conversio in Hungarum

Ajtót berúg, szörnyet legyak, kincset begyűjt... a klasszikus szerepjátékos receptnek jónéhány társasjátékos feldolgozása van, a Munchkintól az Odalentig. A finn Kazamatafutam is erről szól: a játékosok hősei aláereszkednek egy háromszintes kazamatába, megküzdenek a szokásos Sötét Úrral és természetesen - és elsősorban - annyi kincset harácsolnak össze, amennyit csak elbírnak. A játék nem veszi túl komolyan magát (bár azért nem egy Munchkin), ami nem is baj, elvégre csak egy gyors fillerről van szó. Mindenkinek két hőse és két keze van (célszerűen): mindenki felcsap két szörnykártyát, majd a kínálatból sietve kiválaszt egy-egy szörnyet, és lecsap rájuk a kezével, lestoppolva magának azt. Ha jól választott, képes legyőzni a szörnyet, jutalmat kap: növeli a jártasságát vagy kincset rak el magának. Ez kilenc fordulóig tart, utána mindenki megkísérelheti két hősével megrugdosni a Sötét Urat vagy annak házikedvenc sárkányfajzatát. Vannak jobb fillerek, de egynek elmegy. (magyar szabály)

Témájában hasonló az Álmok és árnyak: a játékosok kalandozókat irányítanak, akik valamiféle, a világot fenyegető főellenséget próbálnak megállítani - igaz, nem holmi kazamatában kóvályogva, hanem a világban utazgatva. A legyőzés itt nem lehetőség, hanem cél: legkésőbb a tizedik forduló végén meg kell történnie a győzelemhez, ennélfogva a játékosok nem akadályozzák, hanem, ha tudják, segítik egymást - igen, ez egy kooperatív játék. A fordulókban a játékosok előbb akciókat hajtanak végre (utaznak, pihennek, varázsolnak, bevásárolnak, stb.), majd aszerint, épp hol tartózkodnak, szörnyekkel küzdenek meg, történeteket, küldetéseket hajtanak végre - eközben hol morális döntéseket hoznak, hol próbákra kényszerülnek. A fordulót egy esemény végrehajtása zárja. A hatodik fordulótól elmaradnak a történetek, küldetések és események, viszont megjelenik maga a főellenség, akit az addig (célszerűen) megerősödött bajnokoknak le kell győzniük. Tematikus és gyönyörű, bár talán túl nagy benne a szerencse szerepe. (magyar szabály)

Szintúgy kooperatív fantasy játék a Zászló-saga: Seregek. Még 2014-ben jelent meg a Banner Saga taktikai CRPG, amely indie címhez mérten hatalmas sikert aratott északi mitológiájával, gyönyörű, rajzfilmszerű grafikájával, taktikus harcaival és súlyos morális döntéseivel. Az alapötlet nem túl eredeti: a világot, amelyet emberek és óriások uralnak, katasztrófa fenyegeti, a kotrók (dredge) inváziója mindent elpusztít. A hősöknek a lehetetlent kell teljesíteniük: ez itt azonban nem a fenyegetés legyőzését jelenti, hanem csupán az életben maradást. A játékban ugyanis menekültek csapatát kell délre, a csalóka remény illúziója felé vezetni, csatákon és megpróbáltatásokon át, miközben arról döntünk, hogy szűkös erőforrásainkból tartalék élelmet vásárlunk vagy a harcot segítő varázstárgyakat, vagy hogy engedjük-e csatlakozni az útközben talált rablógyanús harcosokat, mert a kardjukra szükségünk van, de lehet, hogy az első éjjel ki fognak fosztani minket. A társasjáték több-kevesebb sikerrel próbálja "asztalon" megjelentetni két fő mechanikát: a taktikus összecsapásokat és a morális döntéseket. A játékosok közösen vezetnek egy menekülő csoportot, ők annak vezetői (főnök, fegyvermester, szállásmester, Nevek Őrzője). Elvileg rövid távú érdekeik el is térhetnek, de hosszú távon nem kifizetődő, ha a játékosok szűkös erőforrásaikat az egymás közötti, licitálással eldöntendő vitákban pazarolják el - ez nem egy sikerült megoldás. Az is problémás, hogy az útközben felmerülő döntések kártyákon kerülnek elő, így néhány játék után a gyakrabban előkerülteket már meg lehet jegyezni, lehet tudni, az adott szituációban mi az optimális - vagy a legkevésbé rossz - megoldás. Időről időre elkerülhetetlenül összecsapásokra kerül sor a hősök és banditák vagy kotrók között. Ekkor egy külön táblán szépen megformált bábuk modellezik a harcot, ahol a szerencsének semmi szerepe nincs, az ellenfelek a rájuk vonatkozó, ismert szabályok szerint mozognak és támadnak. Sok kritika érte a csatákat is: az átgondolatlanság, a rossz döntések, az erőforrások kuporgatása megbosszulja magát, a hősök súlyos veszteségeket szenvednek, az egymást követő harcokban elvéreznek. Ugyanakkor, ha sikerül felfedezni a ideális megoldást, minimális veszteségekkel megnyerhetők az összecsapások. Ahogy látható, a játék korántsem probléma nélküli, amin nem segít a rosszul megírt szabálykönyv sem. (magyar szabály)

A Trónok harcából már nem egy játék született, tematikus és kevésbé tematikus, hosszú és bonyolult vagy rövid és egyszerű. A Trónok harca: Vastrón valahol a két véglet között van, minden tekintetben. Alapvetően blöffölős-tárgyalós játék, ahol minden fordulóban összecsap két játékos, egy támadó és védekező. Az összecsapás kicsit olyan, mint egy hazudozós kő-papír-olló: csak néhány lehetőség van, viszont a játékosok megbeszélhetik előtte, mit fognak tenni - amit aztán a legkevésbé sem kell betartaniuk. Az eredmény függvényében hol kártyákat kell kijátszaniuk, hol tárgyalniuk kell egymással, hogy előnyökhöz jussanak és elkerüljék a büntetéseket. Az összecsapásoknak valamennyire a többi játékos is részese lehet, felajánlhatják támogatásukat a résztvevőknek, hogy azután részesüljenek a győzelem jussából - vagy ők is fenékig üríthessék a vereség keserű poharát. Valójában ez egy régi klasszikus, az 1977-es Cosmic Encounter (vagyis inkább annak 2008-as kiadásának) újrakiadása, kissé megváltozott szabályokkal, trónok harcás köntösben, a sorozatból vett illusztrációkkal. Kaotikus játék, amit éppúgy lehet imádni, mint utálni. (magyar szabály)

A reneszánsz Firenze, de egyben talán egész Itália egyik legjelentősebb alakja volt Lorenzo di Piero de' Medici, vagy ahogy a kortársak hízelgőn emlegették, a tündöklő Lorenzo. Jóindulatú zsarnokként kormányozta Firenzét, igyekezett fenntartani az itáliai békét, és mecénásként maga köré gyűjtötte a kor számos nagyságát: Marsilio Ficinót, Pico della Mirandolát, Sandro Botticellit, Andrea del Verrocchiót, Leonardo da Vincit. A Lorenzo il Magnifico ezt a kort idézi meg. Igazi euró, ahol a játékosok, mint nemesi családok fejei, győzelmi pontokat gyűjtenek családtagjaik (azaz munkásaik) lerakásával, kártyák gyűjtésével, aktiválásával. A munkások értéke fordulóról fordulóra változik, kockadobás határozza meg. Semmi igazán új, de kétség kívül ügyesen összerakott játék. (magyar szabály)