Conversio in Hungarum

A Trónok Harca 2. kiadásához a Sárkányok tánca után kijött a második pakliforma kiegészítő, a Varjak lakomája. A kiegészítő lényegében egyetlen négyjátékosos scenáriót tartalmaz, ahol az alapjáték Starkjai, Lannisterei és Baratheonjai, valamint a Völgy védelmezői, az Arrynok küzdenek meg egymással. Az Arrynok természetesen kapnak saját házkártyákat (jelzőket és bábukat nem, a Tyrellekét használják), valamint minden ház egy új kezdőkártyát, hol és mekkora erőkkel avatkozik a az Öt király háborújába. Az I-es Westerospaklit is teljesen le kell cserélni, de ami a legnagyobb különbség, az a célok rendszere. Mostantól nem (feltétlen) erősségek elfoglalásáért járnak győzelmi pontok, hanem különféle nyílt és titkos célok teljesítéséért, amelyek célkártyák formájában kerülnek a játékosok kezébe, majd le az asztalra. (kártyalista)

Szintúgy megjelent egy kiegészítő az FFG egy másik játékához, az Ősi Jelhez. A Láthatatlan erők a különféle promóciós kártyákat számítva az első kiegészítő a kockadobálós Arkhamhoz, és a fentebbi kis kártyapaklihoz képest ebben van tartalom rendesen: új Mérhetetlen Vének, új nyomozók, új kalandok, új tárgyak és varázslatok, új mítoszok - egyszóval mindenből van benne még néhány. Természetesen vannak valódibb újdonságok is: az áldás- és átokkártyák (a fehér és a fekete dobókockával), valamint a bejáratlapot felváltó bejáratkártyák. (magyar szabály)

2013 is sűrű év volt Martin Wallace számára. Nem csupán azért, mert Angliából Új-Zélandra költözött, hanem mert idén is megjelent három játéka. A tavalyi év után újra előjött egy korongvilágos címmel, de ez most nem mindig városok legbüdösebbikében játszódik, hanem a Kostető vidékén, a kies Lancre királyságában - a híres-hírhedt boszorkányok földjén. A játék neve is ez: Boszorkányok, holott valójában boszorkánytanoncokról, leendő boszorkányokról szól. Habár a játék alapjául szolgáló regény még nem jelent meg magyarul, a játéktáblán látható legtöbb helyszín, a kártyákon látható legtöbb személy a Pratchett-könyveket csak magyarul olvasók számára is ismerős lesz. Az enyhe kooperatív elemeket is tartalmazó játékban - nyerni csak egyvalaki nyerhet, veszíteni viszont mindenki veszíthet - a boszorkánytanoncok bejárják Lancre királyságát, megoldva az ottaniak apró-cseprő problémáit: ellátnak enyhe lázakat, törött végtatokat, beteg malacokat, és ellátják az inváziós tündérek és vámpírok baját is. Már amennyiben sikerül jól dobniuk, valamint a túlzott mágiahasználat nem követel tőlük túl nagy árat. Érdekes, és Wallace-hoz képes gyors játék, de miként a tavalyi korongvilágos cím, ez sem tartozik a jó Martin életművének csúcspontjai közé. (magyar szabály)

A dicsőség mezője Richard Bodley Scott hasonnevű asztali (bábus) wargame-jéből született kétszemélyes kártyajáték, amely a 2. pun háború idejét idézi fel. A játéktábla közepén öt terepkártya található, ezek birtoklásáért folyik a küzdelem - aki hármat megszerez, győz. A terepkártyák saját maguk felé eső oldalára rakják le egységeiket, amelyekkel aztán megtámadják egymást. A harcot sokféle dolog módosíthatja: az egymásnak eső csapatok típusa, a terepből adódó bónuszok, az oldalszárnyak átkarolási kísérletei, a parancsnoki képességek. Nem próbáltam, a kétszemélyes játékok nem különösebben az eseteim, de a szabály alapján nem tűnik túl bonyolultnak, wargeme-nek kifejezetten gyorsnak és egyszerűnek tűnik. (magyar szabály)

A Kickstarter segítségével született meg a Smaragd szoba - jómagam egy hatdobozos támogatásba szálltam be. A játék Neil Gaiman novellájáról veszi nevét és részben alapötletét. A novellában, amely ötvözi Sherlock Holmes kései viktoriánus Angliáját Lovecraft ősi borzalmaival, a Mérhetetlen Évek évszázadok óta közöttünk élnek; mi az, hogy közöttünk, ők a mi uralkodóink! A fél-kooperatív játékban a játékosok egy része forrófejű forradalmár - restitútor -, akik dinamitrudakból tákolt bombáikkal vadásznak a Mérhetetlen Vénekre, más részük pedig hű lojalista, akik nemhogy elégedettek a helyzettel, hanem még újabb Mérhetetlen Vének számára is szívesen kapukat nyitnának a távoli dimenziókba. Sajnálatos módon senki sem tudja senkiről, hogy pontosan kicsoda, így a játékosok és az általuk felbérelt ügynökök szere Európában vadásznak egymásra az éjszakai utcákon és az anarchisták rejtekhelyein. A játék félig kooperatív: bizonyos módokon mindenki magának szerez pontot, más módokon viszont saját oldalának. Ráadásul a leggyengébben teljesítő játékos összes "hittársa" automatikusan veszít, így nem árt, ha sajátjaink(nak vélteket) támogatjuk, és csak a valódi ellenfeleinket gyengítjük. A játék fő mechanizmusma a paklimenedzsment (l. Dominion, Néhány holdnyi hóborította föld), 10 kezdőkártyánk mellé különféle újabbakat szerzünk (ügynököket bérelünk fel, bombákat rakunk összes, különféle borzalmakat idézünk meg, titkos társaságok segítségét nyerjük meg, stb.). A kártyákat többféleképpen is kijátszhatjuk, úgy szimbólumaikért (befolyáskockák mozgatásához, ügynökök mozgatásához, gyilkosságokhoz szükséges bombák összegyűjtéséért), mint képességeik miatt - akár csak egy felbérelt orgyilkost küldünk egy ellánlábasunkra, akár felriasztva szendergéséből magát a Nagy Cthultut, aki egy egész város elpusztításával fejezi ki elégedetlenségét. A játék (saját kiadású Wallace-játékhoz képest) szép, a sok 19. századi anarchista és titkosügynök felidézése nagyon hangulatos, a mechanizmusok érdekesek - számomra ez végre egy igazi Wallace a sok gyengébb után. Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy a szabálykönyvet nem sikerült a legjobban megírni (ez mondjuk tipikus Wallace-nál), ahogy a játék bizonyos aspektusai sokaknak megfekhetik a gyomrát - ez a játék, a győzelmi pontok össze-vissza változásával, a titkos identitásokkal, a kiegyensúlyozottság gondos kerülésével nem a megfontolt stratégáknak készült. (magyar szabály)